Történt egyszer, hogy városuk alapító őseinek lakhelyére látogatott ez a rezesbanda. Felkerekedtek kicsik és nagyok, és a Tolna megyei Zombáig meg sem álltak. Ez az utazás ismétlődött évről évre… S, mint jó vándorokhoz illik ki is ismerték a tájat.
Így esett ez idén is az Úrnak 2007-dik esztendejében. A táj – mint mondottam volt – nem ismeretlen az utazók számára, tudták már hol áll a fogadó, a kifőzde. Biztos tájékozódási pont volt nekik az Istennek háza, a kis kerek tó, a kastély mészfehér épülete. Ismerték a szőlőtőkékkel borított dombok dicséretére szolgáló nedűt, a helyi bort. Ismerték a tűzoltóparancsnokot, sőt személyesen ismerték a fúvósok a község elöljáróját is Szűcs Sándor polgármestert, aki meghívta őket magukhoz barátaival, az Zombai Hagyományőrző Egyesület táncosaival közösen.
Tehát július utolsó hétvégéjén ez a zenekar, és énekesnőjük, Nagy Krisztina – kinek hangja a dalos pacsirtáéval vetekedik – odaértek őseik földjére. Letáboroztak, és napnyugta előtt adtak is egy koncertet a dombtetőn ágaskodó öreg katolikus templomban vendéglátóik tiszteletére. A zenés est után vacsorát fogyasztottak el a helyiekkel: volt ott az asztalon minden, mit az ember szeme és szája megkívánt. Kolbászok, disznó- és csirke húsok sültek tárcsákon. Salátás tálak álltak katonás sorban a tehertől rogyadozó asztalok fehér abroszain. S a szomjuhuzóknak sem kellett a szomszédba, Bonyhádvarasdra menni! Ízlés és kor szerint csapra verték a sörös- és boros hordókat vagy a gyümölcsleves kupákat. Tán ekkora lakomáról csak az igazságos Mátyás idejében beszéltek… Mire a dínomdánomnak vége lett, már a nap is lement, s a hold is kezdte unni magát a csillagok között a sötét égen.
Másnap, szombaton a kakas nem csak kukorékolt, hanem már többször is bejárta a baromfiudvart, mire a zenészek felkeltek. De aznap se volt gond az étkekre, ugyanis ekkora hirdették meg a hetedhét országra szóló II. Bogrács fesztivált. Az orosháziak nevében Kovács Imre, és a jószágok nagy ismerője Muntyán János doktor rázta a bográcsot kíséretük segítségével. Míg az ebéd a pattogó tűzön főtt, addig a rezesbanda derék tagjai tovamentek szerencsét próbálni. Elindultak a legidősebb fiak többször is, de összességében nem diadalmaskodtak a gabonaérlelő melegben. Útjukra keltek a legkisebbek is, és a vízifociban ők szerencsével jártak. Az ifjak sikeressége büszkeséggel töltötte el a családfőt, a karnagyot, még akkor is, ha a csatában sérültek az övéi. Sőt! Volt, aki csontja épségét sem kímélte!
A paprikás készenlétét nem kellett kürtszóval hirdetni, ugyanis annak illata bejárta a környéket. Lehetett azt érezni a csobogó patak partjain túl a dús legelőkön és a ligetes erdők tövében is. Oda is özönlöttek a zenészek asztalukhoz. Gyomor nem maradt üresen azon a szép napon sem. A perkelttel jóllakottak vállveregetéssel, a zsűri „Aranybogrács díjjal” jutalmazta az orvos szakácsot és csapatát, id. Éliás Dávidot és Szabolovits Attilát.
Jóleső délutáni ejtőzés után fúvószenekari műsor volt a soron, mely operettekből és könnyűzenéből egyaránt állt. Palotásra, keringőre ropták is a néptáncosok az egyezség szerint. A hangverseny után egyből robbantak a tűzijáték rakétái, mint a rosszabb időket is megélt Magyarországon a fegyverek a háborús években. Ekkor már csak a baglyok és a bőregerek voltak éberek, ezért pihenőre tért a csapat is.
Érkezésüktől számított harmad nap, vasárnap, Jézus Krisztus Urunk napján már nem volt komoly dolguk a világutazóknak. Megvárták a harangszót és az „Egészségetekre!” kiáltást, majd jóllakottan útnak indultak az alföld felé, Orosházára.
Aki nem hiszi, járjon utána, nézze meg a fényképeket!
Itt a vége, fuss el véle!
