Az már nem is okozott gondot, hogy korán kellett kelni, mindenki rutinszerűen öltözött és indultunk Rétyre reggelizni. Ott aztán kiderült, hogy a menet a főtérről indul a fesztiválközpont irányába. Ennek egyetlen szépséghibája volt csupán: a földes út, mely tele volt különböző állagú tehénlepénnyel. Ám hosszú évek óta tudjuk karnagyunktól, hogy a fúvós ember víz és fagyálló. Most már trágyaállók is lettünk, és meglepő ügyességről tettünk tanúbizonyságot, miközben zenélés közben – a menetalakzatot nem felbomlasztva – kerülgettük az “akadályokat”. Azonban a legfiatalabb tenoros kollégán, nevezett Boros Andráson nem a lepények, hanem a híd fogott ki igazán. Miközben a Zrinyi indulót fújva áthaladtunk a hídon, András túlzottan elmélyült a kottafejek tanulmányozásában, és nem vette észre a hirtelen elé kerülő enyhe útszűkületet, és nemes egyszerűséggel
lecsúszott a hídról.
Diszkó ritmusban (még több képért klikk a képre)
Ami ezután következett, az maga volt a megtestesült káosz. A zenekar első sora mindebből semmit nem vett észre, fújták derekasan az indulót. A mögöttük lévők azonban látták az attrakciót és ki döbbent csendben, ki pedig harsány hahotában tört ki. András pedig két kezét felfelé tartva – egyikben a hangszert védve – egyre csak csúszott le a zúzott kövön a híd oldalában a pokol mélységes bugyra felé. (Azt ezért megjegyezném, hogy a híd alatt kissé pocsolyás állapotú, kb. 50 cm-es mélységű víz található). Eme sorok írójának jutott ama “nemes és lovagias feladat”, hogy nevetésével és könnyeivel küszködve kimentse a fiatal titánt a feneketlen mélységű víz gyilkos ölelése elől. Jelentem, sikeresen meg is történt. Innen már csak pár lépés volt a sorakozó helyszíne, ám ez a kis külön műsor megalapozta az egész napos jókedvet.
Közös indulózás és hangszerpróba
A másfél tucat zenekar sorakozója után a fesztiválokon már jól megszokott közös indulózás következett a három magyarországi karnagy vezényletével, mely után elkezdődött a fúvósfesztivál legfontosabb része: minden zenekar bemutatta saját 30 perces műsorát. Az OFZE a hetedik volt a sorban, így bőven volt idő a felkészülésre. A nagy várakozás közben az egyik erdélyi zenekar éppen a Y.M.C.A című ABBA slágert játszotta, amire önkéntelenül diszkótáncot lejtettünk. Mindeközben végig az eget kémleltük, hiszen megérkezett a hidegfront, és hol esett az eső, hol sütött a nap, így folyamatosan ki-be pakoltunk.
A szabadtéri színpad melletti új tornateremben a hódmezővásárhelyi Török Hangszerüzlet tartott hangszerkiállítást, melyet mi is meglátogattunk. Gyakorlatilag egész nap zengett a terem, mindenki próbálgatta tudását a szép új hangszereken, amolyan bemelegítésképp a
gálakoncertünkre.
Az idei fesztiválra igencsak ütős műsorral utaztunk. Az elmúlt időszakban az eddiginél is jobban megfiatalodott a zenekar, így bizony benne volt a levegőben az esetleges bakik lehetősége. Mindenki tudása legjavát adva azonban el kell mondjuk, jól sikerült a szereplés, és még Berlioz Rákóczi indulóját is sikerült a nehéz réz sornak nagyobb hiba nélkül teljesíteni. (Pedig hogy izzadtunk heteken át a próbateremben és otthon azzal a pár nyamvadt ütemmel). Egy szónak is száz a vége, nagy kő esett le mindenki szívéről a zárószám leintése után. A sikert a fiatalok kólával és kürtöskaláccsal, míg a nagyobbak friss csapolású sörrel ünnepelték meg. Ezzel kezdetét is vette a
délutáni matiné.
Keress egy furcsa dolgot...
Mivel minden kötelezettségünket letudtuk, így bepakoltuk a buszba a hangszereket, és kezdődött a szabadprogram. Az utánunk lévő zenekar szívünkhöz némileg közel állt. A Brassói Szász Fórum lépett színpadra, melynek tagjai között köszönthettük régi barátainkat, a barcaújfalusi fúvósokat. Éveken át az ő vendégük voltunk a rétyi fesztivál alatt, ám a kis faluból sajnos szétszóródtak a zenészek, így most egy részük a szomszédos nagyvárosban zenél. (itt említenénk meg külön is Pál Robikát, aki dobosnak tanul a “brassói percussion” iskolában és a képen a lila dobszerkót püföli. Mellette édesapja, Tibor cintányérozik. Kicsi volt Robi, mikor megismertük…milyen gyorsan nőnek ezek a gyerekek).
A délután további részében igazi fesztiválhangulat lett úrrá rajtunk. A fűben piknikeztünk, iszony mennyiségű poénon nevettünk és természetesen hallgattuk a kollégákat. Aztán egyszer csak megütötte fülünket a Sirtaki dallama: nosza, mindenki fölpattant helyéről, és a magunk nagy örömére a tótkomlósi zenészekkel közösen roptuk a táncot a zöld gyepen. Azt be kell valljuk, halvány elképzelésünk sincs arról, pontosan hogyan is kell táncolni a Sirtakit. (Hiába táncolták ezt már a XX. Szilveszteri hangversenyen a zombaiak). Ennek ellenére nagy sikerünk volt. A nap vége felé közeledve következtek a tótkomlósi és a szentesi zenész barátok a színpadon, őket – lévén majdhogynem szomszédok vagyunk – külön is figyeltük és minden egyes szám után nagy ovációt kaptak tőlünk.
Így telt hát el mókával és jókedvvel az erdélyi turné. Az este folyamán még amolyan búcsú – de semmiképpen nem utolsó – vacsorát kaptunk, utána pedig visszabuszoztunk Sepsiszentgyörgyre. Hétfőn reggel pedig hazaindultunk, és mint ez a beszámoló is mutatja, szerencsésen meg is érkeztünk.
Az első poszt fotói és a második bejegyzés képei már sokat elárultak erről a hétvégéről. A mostani beszámolóhoz is csatoltunk egy galériát, mely a fent leírtakhoz a képi anyaggal bizonyító erővel hat.
Köszönjük a figyelmet, legközelebb Zombáról jelentkezünk a Twitter csatornánkon.
