Emlékeink II. rész – Lábatlankodás Zombán

Napra pontosan 3 évvel ezelőtt, 2006. július 29-én történt az én zombai sztorim. Hol is kezdjem… Akkor még nem voltam „szülési szabadságon”, hanem a a trombitasorban fújtam a magamét, de már Margó nénizett a kiskorúak jelentős hányada, mivel öt tanévvel korábban átkerültem a tanári asztal másik oldalára. Mindez nem is lenne fontos, csak sugallni szeretném, hogy túl voltam már a meggondolatlan, időnként eszement kamaszkoromon, szóval a jó szőlő levéből is csak mértékkel és tartózkodóan fogyasztottam. Pláne, még szülői felügyelet alatt is álltam, hiszem anyukám is velünk élvezte zombai barátaink szívből jövő, messze híres vendégszeretetét.

Visszakanyarodva a történethez, a Zombai Bográcsfesztiválon vendéglátóinkkal keményen edzettünk a nagy kiugrásra. Toláczi Józsi barátunk mindenre elszánt csapatával fejébe vette, hogy bevezetnek bennünket, falábú fúvósokat a táncművészet világába, s megtanítják nekünk a Brahms ötösre készített, nagy sikerű koreográfiájukat.

Zseniális ötlet volt, már az első próbától (érkezésünk estéjétől fogva) nagyon élveztük a dolgot. Mi, zenészek legalábbis, mert sokunknak korábban nem adatott meg a teremtőtől, hogy ilyesmibe kezdjen. A hagyományőrző táncosok a megmondhatói, ez bizonyára meg is látszott rajtunk. De azért figyeltünk, gyakoroltunk rendesen, és élveztük, de nagyon.

Szóval, azon szép nyári napon, a nevezetes pörköltfőző bajnokság – és nem mellékesen a krumplihámozó verseny – után elfoglaltuk helyünket a szépen felállított színpadon. Ropták ott előttünk mindenféle színes népviseletben, s titkon alig vártuk, hogy a dosszié végére érjünk, mert utolsó fújni valónkat a meglepetésszerű – neeem, régi Öregek, nem meglepetésszerű Gössi, hanem a várva várt össztánc követte. Így hamarosan eljött a pillanat, amikor szép szőke, sudár termetű zombai táncospárommal hibátlanul végigjártuk a jobbra-balra forgás, fordul, cserét…

Annyira jól sikerült, hogy még vissza is tapsoltak bennünket. Na, nekem ez nem kellett volna. Messze híres vagyok kétballábasságomról (gipszek aránya 5:1 a bal javára), és ha egy egész utcában csak egyetlen, alig tíz forintos nagyságú jég árválkodik, én azt megtalálom és szépen magyarul szólva seggre esem rajta. Ezúttal megtaláltam azt a pici kis gödröcskét, ami már egy másfél éves totyogónak sem akadály, de én művészien odaléptem pont a szélére.

A „jobb” lábam pedig szépen bokatájban azt mondta jó hangosan, hogy reccs. Onnan kezdve térdtől lefelé nem számíthattam rá. Mint az olimpián fuldokló egyenlítői guineai úszó evickélt a bajnokok között, úgy sántikáltam ki a táncolók között a porondról. Nem késett a segítség: dr. Muntyán János, egyesületi elnökünk, bográcsrotyogtató bajnokunk személyében hamar ott termett mellettem. A mi Dokink, aki egyébként állatorvos, de egyben állati jó orvos is, amit akkor megállapított, azt később egyetlen orvos sem cáfolta. A friss diagnózis mellé kaptam egy nagy zacskó jeget is, mert az csillapítja a fájdalmat. Én példamutatóan szót fogadtam, jegeltem a bokám, minek következtében néhány fél óra múlva a szekszárdi kórházban közölte velem a nővérke, hogy a 40 fokban szereztem magamnak egy jó kis fagyási sérülést…

Tanulság: a jeget előbb törölközőbe kell csavarni. Szóval túl voltam a röntgenen, meg a kötözésen, amikor elkészült a kezemben lévő fotó: kerekes székben vigyorgok a folyosón. Déja vu … Tapolcán, a kórházban ugyanilyen kis tolókocsiban ültem, csak akkor a szigligeti várban szerzett sérülésemmel kerestük fel a közgyógyellátásra szakosodott állami intézményt. Míg Szekszárdon elnöki kíséretem volt, Tapolcán Laci bá kommandózott velem a folyosón, s közös bánatunkra nem sikerült a kerekesszékkel elgázolnunk az éppen arra járó igen népszerűtlen pénzügyminiszterünket.

Nos, ami ezután Zombán következett, az igazi próbatétel. Egyrészt erőpróba, másrészt a barátság próbája. Mert bár kevesebb voltam pár kilóval, mint most, akkor is inkább számítottam Donna Tonnának, mint nádszálkisasszonynak, s a fiúk ilyen paraméterekkel együtt is szó szerint a tenyerükön hordoztak. De komolyan. Kálmán Laca, K. Tóth Peti, Tóth Norbi…, de még a polgi is nemegyszer cipelt egyik helyszínről a másikra. Sosem kellett kérnem segítséget és semmi buliból nem hagytak ki. A mai napig nagyon hálás vagyok érte. S bár nem ofzés történet, de az én édes párom is kiállta a próbát: egyes egyedül felcipelt a második emeletre és naponta hasbaszúrt azzal az injekcióval, amit itthon a trombózis elkerülésére kaptam egy női dr. House-tól.

A dolognak van egy utótörténete is. Mint később kiderült, hagyományt teremtettem. Szigligeten „Feldmann-kór” tombolt a zenekarban, mely betegség első hányós-hasmenős áldozatáról kapta nevét. Zombán én voltam az első lábatlankodó, akit követtek az újabb bográcsfesztivál vízi focis bajnokai…

Fiúk-lányok! Ma indultok újra Zombára. Kérlek, adjátok át üdvözletemet barátainknak, különösen Sanyinak és családjának! Érezzétek jól magatokat, sok sikert a szereplésekhez, „hozzátok el a pálmát”!!! Útra való pogácsa helyett most csak egy kis üzenetet küldök: a TAJ kártya itthon ne maradjon! 🙂